Az Építtető
Az egykori székesfehérvári kis tobakos- és tímárműhelyek helyén a Tobak utcában a múlt század második felében már két bőrgyár állt. A nagyobb, a régebbi üzem a Weiss- Tull-féle gyár volt.
A Weiss, eredetileg Weisberger - fehértímár - családot (foglalkozásukat egyébként nevük is mutatja) Fleischmann Anzelm, lovasberényi birtokos 1720-ban telepítette birtokára a morvaországi Lundenburgból. A család férfitagjai a tímármesterséget örökölték, de a század végére már egyéb örökségük is akadt. A tímáripar mellett kiterjedt kereskedelmi vállalkozással foglalkoztak. Így tellett az 1800-as évek elején arra, hogy Weiss Hermann már két tímárműhelyt tartson fenn, majd 1834-ben egyik fiát, Weiss Simont hozzásegítse ahhoz, hogy sógorával, Tüll Antallal önálló műhelyt nyisson a bőrkereskedelem és -feldolgozás egyik mezőföldi központjában, Székesfehérváron.
A kis gyárrá fejlődő műhely 1855-ben már komoly vetélytársa volt a Palotaváros tímárainak és tobakosainak. Weiss Simon fia, Károly, bécsi tanulmányai és tapasztalatszerző útjai után, immár tudatosan készülve fel arra a feladatra, amit egy fejlődésnek indult gyár irányítása jelent, 1869-ben állt a gyár élére. A mai gyártelep helyén ekkor építették fel az első üzemszerű, nagyméretű tímárműhelyt. 1885 után a műhely termékeit az egész Osztrák-Magyar Monarchia területén ismerték, 1889-től pedig már a nyersanyagok egy részét és a cserzőanyagot is külföldről, elsősorban a balkáni államokból szerezték be. Századunk húszas éveiben jelentős átalakuláson ment át a gyár. 1898 óta lényegesen megnőtt a bőrgyárak előnye a tímármesterek műhelyével szemben: ekkortájt kezdték a nagyüzemekben bevezetni a házilag, növényi eredetű cserzőanyagokból készített cserzőlevek helyett az ásványi sókból nagy mennyiségben keverhető vegyszereket. Ez a technológiai újítás, éppen a jó külföldi kapcsolatok révén, szinte azonnal megjelent Weisséknél, és így húsz év alatt új termék gyártására és új üzemrész építésére teremtett tőkét. Az új cikkeket, a talpbőröket, a zsíros felsőbőröket és a lószerszámbőröket Herkules védjeggyel hozták forgalomba itthon és külföldön. 1920-ban 28 munkást foglalkoztattak.
1935-ben újabb gyárteleppel és gyártmánnyal bővült a cég: ekkor kezdték meg a krómcserzésű fekete és színes boxok és bélésbőrök gyártását. Ez a fejlődés egy újabb tanult családtag, Vas Endre belépésének eredménye. Vas Bécsben külkereskedelmi, a szászországi Freiburgban pedig tímár-szakiskolai tanulmányokat folytatott.
Az 1930-as évek végén Weissék megvették a csődbe jutott szomszédvárat, a Kovács-féle bőrgyárat.
Kovács Ferenc székesfehérvári születésű tímármester 1884-ben alapította kis üzemét a Tobak utca 13. szám alatt. A kis üzem lényegében egész fennállása alatt a nagyobb gyár árnyékában működött, s csak olyan termékekkel maradhatott fenn, amelyeket a másik nem gyártott. A talpbőrök és lószerszámbőrök gyártásával a századfordulóig nyereségesen termelt. 1902-ben állami segítséggel egy 8 lóerős benzinmotoros géppel tudta csak fokozni a termelést. A gyár a virágkorát az I. világháború alatt élte, amikor a hadsereg szükséglete a talpbőrök piacán hatalmas konjunktúrát hozott. Minden üzem termékére nagy szükség volt és még így sem tudtak eleget termelni. Hány panaszt hallottunk a visszaemlékező első háborús bakáktól a „papírtalpú" bakancsokra? A háborús felfutás után a gazdasági világválság áldozata lett a gyár, csődbe jutott. Az egyesített két üzem területén a 30-as évek végén 45 körüli munkást foglalkoztattak.
Forrás: Demeter Zsófia – Gelencsér Ferenc: Székesfehérvár Anno… Pillanatképek egy város életéből. – A Fejér Megyei Múzeumegyesület kiadványai 6. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat (1990)
