A Serfőzőházi vízimalom
rövid története és működése

A Serfőzőházi vízimalom története

A kora-középkorban mesterségesen kialakított Gaja-ág - melyet később Malom-ároknak neveztek - mellé települtek a város vízimalmai. Az 1563. évi török jövedelemösszeírás szerint Székesfehérváron négy malom volt, ezek közül kettő a Szigetkülvárosban. Az 1680-as években már csak egy malom működött a csatornán, a Felsőpolgári malom.

A török kiűzése után szükségessé vált új vízimalom építése 1691-ben indult meg, miután 1688. november 3.-án megérkezett a középítkezéseket szorgalmazó császári rendelet. "A malomtelket a Gaján, a Keresztes felé eső határrészen" jelölték ki. A felduzzasztott Malom-árok vízszintkülönbsége közel 3 méter volt, ezért öt darab felülcsapott vízikereket alkalmaztak a malomkövek meghajtására. A korabeli adatok szerint a városi malom 1696-ban elkészült, és 1698 nyaráig 557 forint jövedelmet hozott a város kasszájába.

Bár az 1720-as évekből származó források is új malomként említik az épületet, 1725-ből van adat arról, hogy felépült a malom déli oldalán az új Serfőzőház. A Serfőzőházi vízimalom - mint ahogyan a város többi malma is - a Városi Tanács tulajdonában volt, jövedelme a várost illette meg, és a városi közegek gondoskodtak a folyamatos karbantartásáról, az elegendő vízmennyiségről is. A XVIII. században két ízben javították az épület belsejét, 1777-ben és 1785-ben, a Malom-árok töltésének renoválásáról pedig 1779-bõl származó forrás tanúskodik.

A malom bérlői városi polgárok voltak. 1727-ben a bérletet egy városi tanácsos, Khorherr Ferenc kapta meg, 1732-ben pedig a város két polgármalmát három esztendőre ugyancsak egy tanácsosnak, Strubegger Jánosnak adták át. 1734-től Platter Mihály volt a molnár. 1784-ben a három fehérvári malmot Geitner Sebestyén, Pennisch János és Lidy Antal kezelte.

A molnárok nemcsak az őrléssel foglalkoztak, hanem a malom berendezését és eszközeiket is maguk készítették, értettek az ácsok, asztalosok, bognárok, kerékgyártók, hajóépítők mesterségéhez is. Ezért nem meglepő, hogy a XVI.-XVIII. századból származó céhlevelek között számos akad, amelyben a molnárok az asztalosokkal, vagy a bognárokkal kerültek közös céhbe.

Fehérváron azonban nem így történt, a molnárok a pékmesterekkel együtt nyertek közös céhlevelet 1748. január 29.-én. A városi malmok molnárjai "megrögzött" esküt tettek, amiben szolgálatukról és hűségükről nyilatkoztak ünnepélyesen, még a fiatal legényektől is esküt vettek, ha azok a városhoz szegődtek, bár alkalmazásuk csak egy évre szólt. 1740-ben az elszegődő molnárlegények heti fizetése 1 forint 50 kr. volt.

A Városi Tanács szigorú rendszabályokkal igyekezett ellenőrizni a malmok működését. A molnárok csak a helybeliektől fogadhattak el őrölni valót. A pékek részére is csak akkor őrölhettek, ha azok a Tanácstól kapott őrlési cédulát mutattak fel. A rendelkezéseket megszegő molnárt a felső Tanács elrettentő példaként megúsztatta a csatornában.

A Serfőzőházi vízimalom XIX. századi történetéről keveset tudunk. Az időszakosan szükségessé váló javításokon kívül arról van tudomásunk, hogy a XX. század elejéig négy vízikerék hajtotta meg az őrlőköveket. Ez a berendezés azonban lassan kezdett avulttá elválni.

A soproni gőzmalom 1836-ban új korszakot nyitott a magyar malomipar gépesítésében, a Széchenyi István kezdeményezésére 1838 decemberében alakult Pesti József Hengermalom Társaság pedig még inkább elősegítette a korszerű technika alkalmazását a magyarországi malmokban. Egy Nika nevezetű molnár érdeme, hogy a kor hívó szavát meghallva, a Serfőzőházi malmot is modern gépekkel szerelte fel 1924-ben. Ezt fejlesztette tovább 1940-ben az utolsó molnár, Lepárt Mátyás. Az Ő elbeszélése nyomán alkothatunk képet a malom működéséről:

A Serfőzőházi vízimalom működése 1924-től

A víz energiáját egy percenként 120-as fordulattal működő vízturbina alakította át forgómozgássá, amely a csatornára telepített turbinaházban kapott helyet. Ha ez kevésnek bizonyult, rásegítésként villanymotort alkalmaztak. A pincében lévő közlőmű szíjáttétellel hajtotta meg az udvari szinten elhelyezett hengerszékeket, melyekből összesen öt darab volt. Külön hengereket állítottak be a búza és a rozs őrlésére. A gabona őrlés elõtti tisztítását porszûrõ (filter), a nedvesítését automata áztató, a szemekben lévő szőrök eltávolítását koptató (rentábel) végezte. Az őrölnivaló felsőbb szintekre való feljuttatását 15 darab kanalas felvonó segítette.

A malom úgynevezett "magas" őrlésmódban dolgozott. Ennek a lényege az, hogy a gabonaszemeket többszöri felöntéssel fokozatosan aprítják, miközben szitálással különválasztható a korpa, a dara, a derce, a töretliszt (gríz) stb. Ezzel, az akkor valóban korszerű berendezéssel napi 100 mázsa búzát tudtak megőrölni.

A Serfőzőházi vízimalom 1991-es állapota

Ma a barokk stílusban épült műemlékjellegű épület üresen áll. Az 1951 februárjában bekövetkezett államosítás után felszerelését széthordták, állagának megóvásával senki sem törődött. Egy ideig raktárnak használták, majd - mivel életveszélyessé vált - kiürítették. A malom és a serfőzőház épületében hajléktalanok vertek tanyát. Székesfehérvár egyetlen megmaradt, (1991-ben) 295 éves vízimalma ilyen állapotban várja sorsának jobbrafordulását...

Pedig a Serfőzőházi vízimalom műemléki és ipartörténeti értékei vitathatatlanok. Nem véletlen, hogy az Országos Műemlékvédelmi Hivatal műemlékjellegű épületként tartja nyilván. Bár a gépek elpusztultak, a ház ilyen állapotban is komoly építészeti értéket képvisel, arányos tömegével, jellegzetes apró ablakaival példás összhangban áll környezetével.

Az épületek megmentésére több hasznosítási elképzelés és konkrét tervek is születtek, de ezek megfelelő befektető hiányában rendre meghiúsultak. Talán van még remény, hogy Székesfehérvár egyetlen megmaradt vízimalma újra a régi szépségében tündököl majd, és hirdeti a régi mesterek színvonalas iparkultúráját éppúgy, mint a ma itt élők irántuk érzett tiszteletét...

Szakál Csaba
1991