Jókai utca történeti kutatás és régészeti ásatás

Történet

A Székesfehérvár, Jókai utca 14. (és 12.) sz. alatti telek és az egykor rajta állt épületek története 1698-tól 2015-ig:

A török hódoltság alatt a korábbi telekkönyvek elvesztek, ezért a telek első általunk ismert említése az 1698-as telekönyvben szerepel, mely szerint a tulajdonos Vörös Pál és felesége.
A telek méretei: szélesség: 129 láb, hosszúság: 90 láb. Telekadó: 1 forint 30 krajcár évente.

Az 1712-es telekkönyvi bejegyzés szerint a telken új lakóház épült, melynek Vörös Jánosné a tulajdonosa: „1712. szeptember 1. Belváros 11. sz. ház: Özv. Schretterné, Julianna ismertebb nevén Vörös Jánosné használatba vette a belvárosban a 11. sz. házat. Szomszédjai: balról Jani Ferenc prépost, püspök, jobbról Koch Mátyás raktáros, hátul a várfallal határos. A hozzátartozó udvarral és kis kerttel együtt szemben 20 öl 2 láb, hátul 19 öl széles. Hosszúsága jobb és baloldalon egyaránt 12 öl 5 láb. A tulajdonos a házat maga építette.”

A házat Vörös Jánosné 1727-ben bekövetkezett halála után fia, Zsigmond örökölte, aki hamarosan túl is adott rajta, hiszen 1731 június 16.-án már Queth Keresztély úr és felesége, Máris szerepelnek a telekkönyvben, mint tulajdonosok. Queth úr és felesége a házat egy helybeli hegyen lévő szőlővel együtt 900 forintért vette meg.

Az épület 1740-es évektől hosszú időre a Fiáth család birtokába került. Fiáth Ádám és felesége 1742-ben vette meg a házat 1100 forintért. Az 1747. február 27.-én készült telekkönyvi bejegyzés hátsó telekhatárnak várfal helyett „a bástyát” említi. 1775-ben Fiáth János lett a Belváros 11. sz. ház örököse, a telek területe ekkor 349 négyszögöl volt.
Az 1784-1789. évi összeírás szerint Fiáth Lázár nemes a tulajdonos, ekkor két család lakott az épületben. A Fiáth család többször átépítette és bővítette az épületet, a XIX. század elejére az egykori Urak utca 15. számú telek teljesen beépült az utcától a várfalig, középen egy belső udvarral.
Fiáth Lázár 1826-ban megvásárolta a telekhez a várfal és a Malomcsatorna (kb. mai Mátyás király körút) közötti részt, ezzel a telek területe 1019 négyszögölre nőtt.
Az 1826-os Wüstinger térképen jól látszik a telek korabeli mérete és keretes beépítése, melyből ma csak a (mai) Jókai Mór utca 12. számú ház hátsó épületszárnya található meg részben felújított, de közel eredeti állapotban.
1828-ban már Fiáth Lázár örökösei fizetik be a 16 pengő házadót a városnak, majd a ház Fiáth János tulajdonába kerül.
1838-ban a Fiáth kisasszonyok (Anna és Katalin) a törvényes birtokosok, akik az Urak utcai polgári házat „édes attyoktól” Fiáth Jánostól örökölték. 1850-től egyedül Fiáth Anna magánzó a tulajdonos.

Az 1869-es népszámláláskor rögzítették az ekkor már Uri utca 15. számú ház adatait, eszerint 3 lakás és egy gabonaraktár volt benne. A tulajdonos Walch Károly, az épület jellege bérház, földszintes, alápincézett.
Az 1. lakáshoz 4 szoba, kamra, konyha fáskamra és pince tartozott, Ulmann Miklós városkapitány élt itt feleségével, 2 gyermekével, 2 szolgálóval és egy albérlő katonatiszttel – összesen 7 fő.
A 2. lakáshoz 7 szoba, 2 kamra, előszoba, konyha és akol tartozott, özv. Brunkola Emánuelné Orsetti Magdolna önálló birtokosnő élt itt 10 gyermekével, édesanyjával, 3 szolgálóval – összesen 15 fő.
A 3. lakásban 2 szoba volt a hozzá tartozó kamrával és pincével. Az egyik szobában Pilhoffer Antónia és Pilhoffer Franciska női munka tanintézetet tartott fenn 3 elemista és 2 gimnazista tanulóval, egy szolgálóval.

1873-ban Pick Ignác gabonakereskedő vásárolja meg az Uri utca 15. számú, akkor kétlakásos lakóházat és gazdasági épületet, melyet 1910-ben bekövetkezett halála után fia, Pick Dezső örököl.
1909-ben a már Jókai utca 12. számú házban összesen 15 szoba és 14 mellékhelyiség volt. A Pick család is bővítette az épületet, hiszen 1915-ben, az akkori házadó kataszteri törzsív szerint már 19 szoba és 15 mellékhelyiség volt az emeletes épületben.

1926. október 29. FH. Polgár I.: a felső és az alsó udvart ház választja el, melynek a kertbe néző nyugati alapfala maga a várfal. Szélessége 235 az alsó udvaron és 255 a belső pincében.

1933-ban az akkori tulajdonosok, Bernstein Sámuelné és Deutsch Béláné engedélyt kaptak a Városi Mérnöki Hivataltól a lakóépület átalakítására. A tervrajzokon a Jókai u. 12/a. és 12/b. számmal jelölt családi házak átalakítása szerepel (3 db nem fellelhető tervrajz).
Tehát ez előtt nemsokkal került megosztásra az eredetileg Jókai u. 12 sz. telek.

A többször átépített, bővített és megosztott ház a második világháborúban erősen megrongálódott, 1946-os helyreállítása, újjáépítése után egy jellegtelen, földszintes lakóépület állt a telken. A XX. század második felében többször átalakították, sőt előfordult, hogy funkciót váltott, pld. 1951-ben a Kőbányai Vasszerkezeti Vállalat kapott átalakításra és kovácsműhely kialakítására engedélyt.

Fejér Megyei Hírlap 1975. június 8.: az itteni pincéket az 1700-as évek elején építették, a cikk a pince feltárásáról ír. A feltárt pincében borozót terveznek kialakítani, melyre tervpályázatot írtak ki. A borozó nem valósult meg.

Az ezredfordulóra a tisztes kort megélt három lakást rejtegető Jókai utca 14. számú épület állapota végképp leromlott. Lakatlanná, majd életveszélyessé vált. Még megérte testvérének, a Jókai utca 12.-nek elmúlását, majd 2015-ben Ő is végleg becsukta ablakszemeit.

Régészeti feltárás

A Járási Építésügyi és Örökségvédelmi Hivatallal, valamint a Szent István Király Múzeum régészeti csoportjával történt egyeztetések eredményeképp a Tulajdonos szerződést kötött a múzeummal az előzetes régészeti feltárásra. 2017 tavaszán elvégezték a talajradaros vizsgálatot és augusztusban megkezdődött a területen az előzetes régészeti feltárás.

A feltárás során kb. 4,6 m mélységben nyomokban megtalálták az egykori városfal maradványait – közelítőleg az előzetesen feltételezett helyen. A próbafeltárást követően, a székesfehérvári önkormányzat támogatásával 2019-ben került sor a részletes tervásatásra.

A korábbi feltárások, elsősorban Siklósi Gyula kutatásai nyomán tudtuk, hogy itt húzódott a középkori városfal nyugati szakasza, amelyet korábban leginkább a 13. századra, a tatárjárás utánra datáltak. A mostani ásatás azonban azt bizonyítja, hogy ennél sokkal korábban építettek kőfalat Székesfehérvár köré. A ingoványos terület miatt – a település, vagyis a jelenlegi történelmi belváros korábban tulajdonképpen egy sziget volt egy mocsár közepén – a kőfal alapozásaként több rétegből álló fából készült keretes szerkezetet (gerendarácsot) készítettek, s erre rakták aztán a körülbelül 2-2,2 méter vastag kőfalat. Ez az építési mód elosztotta a terhelést, így nem kellett a fal megsüllyedésétől, kidőlésétől tartani.
A tölgyfa leleteken a közelmúltban végzett radiokarbon és dendrokronológiai (faévgyűrűs kormeghatározás) vizsgálatok azt a feltevést erősítették meg, hogy a városfal építése nem a 13. században, hanem már két évszázaddal korábban, a 11. század közepén kezdődött.

A régészeti feltárásokat Szücsi Frigyes és Szőllősy Csilla, a Szent István Király Múzeum régészei végezték - az Ő közvetlen adatszolgáltatásuk és publikációik segítségével mutatjuk be részletesen az ásatás eredményeit.

Felhasznált irodalom:
Szücsi Frigyes – Szőllősy Csilla – Romát Sándor: Alba Civitas (Fehérvár) 11. századi kőerődítése a Jókai Mór utca 14-ben folytatott feltárások tükrében
Morgós András – Kern Zoltán – Horváth Emil: Székesfehérvár 11. századi kő vár(os)fala alatti tölgy gerendaalapozás dendrokronológiai és radiokarbon vizsgálata
Szücsi Frigyes – Szőllősy Csilla: Székesfehérvár, Jókai Mór u. 14. 2019. évi tervásatásának eredményei
Szücsi Frigyes – Morgós András – Horváth Emil: Székesfehérvár kő városfalának gerendaalapozásából származó minták dendrokronológiai és radiokarbon vizsgálati eredményei a régészeti és történeti adatok tükrében
Szücsi Frigyes – Morgós András – Horváth Emil – Szőllősy Csilla: A székesfehérvári Árpád-kori vár védműveinek építéstörténeti vázlata

A régészeti ásatás részletes eredményei

A városfal

A várost egykor körülölelő erődítés maradványai a korábbi feltételezeséket alátámasztva a telek közepe táján, közel 4,6 méteres mélységben, a 18–20. századi feltöltés rétege alatt kerültek elő.

A városfal felmenő szakasza csak egy kisebb darabon maradt meg a feltárt terület északi részében, ahol a 45 cm magasságú kőfal egy újkori épület alapozásaként került felhasználásra.
A feltárt terület többi részén egészen az utolsó kősorig visszabontásra került a városfal, melynek köveit vélhetően újkori épületek építőanyagaként használták fel a 18–20. század folyamán. Az egykori felmenő falszakasz nyomai azonban a déli oldalon is megőrződtek.

A városfal alapozása

A felmenő fal maradványai alatt az évszázadok során nagyrészt megőrződött az erődítés alapozása. A kutatott területen összesen 7 m hosszúságban sikerült feltárni és dokumentálni az alább ismertetésre kerülő szerkezetet:
Közvetlenül a felmenő fal alatt 10-17 cm vastagságú egyenletesen felhordott fekete, agyagos iszapréteg húzódott. Ez alatt kb. 220 cm széles sávban található egy törtkövekből rakott réteg, melynél fekete – kiszáradva szürke, nagyon masszív – sarat (iszapot) alkalmaztak kötőanyagként. Közvetlenül utóbbi réteg nyugati oldalánál egy további, kb. 150–160 cm széles törtköves, kötőanyag nélküli sávot lehetett megfigyelni. A fal nyomvonalában húzódó törtköves réteg alatt újabb, egyenletes felületet képező fekete, agyagos iszapos sávot terítettek el közel 20 cm vastagságban. A réteg a fal alapozását képező, 220–270 cm szélességű, fából készült szerkezet közeinek kitöltésére is szolgált.

Vesszőfonatos réteg és partvédelmi(?) cölöpsor a városfal nyugati oldalán (a várárok felé)

A terület nyugati részén, közvetlenül a faszerkezet mentén került feltárásra egy vesszőfonatos réteg, mely a két idény alatt összesen mintegy 190 cm hosszúságban és 220 cm szélességben volt követhető. A vesszőfonat és a városfal alapozásának egykorúságára csak közvetett adatok utalnak: szinte közvetlenül a faszerkezet mellett kezdődik, és a legalsó rétegével van egy szintben.

A vesszőfonatban több helyen kerek cölöp-/oszlophelyeket(?) figyeltünk meg, melyek közül az egyikben a beleállított cölöp is megmaradt, még ha meglehetősen rossz állapotban is. A kirajzolódó cölöpsor a városfal alapozásától mintegy 1 méternyire, azzal közel párhuzamosan fut. A cölöpsornak vélhetően a várárok partvédelmében volt szerepe.

A városfal belső földtöltésének alapozására és stabilizálására szolgáló faszerkezet

A városfal alapozási szerkezetétől keletre egy másik, attól eltérő fa-föld szerkezet került feltárásra, mely a belváros irányába mintegy 6 m szélességben húzódott. Felső részén Ny-K-i irányú, egymással párhuzamos, egymástól 70–130 cm-re fekvő, 11–14 cm-es gerendák feküdtek. A fák egy része a magasan lévő szint miatt ebben az esetben is csak nyomokban maradt meg. Mintegy 30 cm-rel mélyebben feküdt egy É–D irányú, hosszú, 12 9 cm vastag, 24 cm széles fapalló, melyen három helyen is csapolásnyomot lehetett megfigyelni. A csapoláshelyeknél azonban nem csatlakozott hozzá másik palló vagy gerenda, így felmerül a másodlagos felhasználásának lehetősége.

A fent ismertetett szerkezet jellegében jelentősen eltért a városfal vonalában feltárt alapozástól, kevésbé masszív, teherbíró képessége is jóval kisebb. Nagy valószínűséggel a kőerődítés mögött lévő földtöltés alapozásaként szolgált, valamint annak stabilitását segítette elő.
A két eltérő alapozási szerkezet nagy valószínűséggel közel egykorú lehetett. Bár a földtöltés pallói nem voltak bizonyítható kötésben a városfal alatt feltárt faszerkezettel, a kettő egymáshoz meglehetősen közel, ráadásul azonos szinten helyezkedik el. Erre utal az a tény is, hogy a földtöltés pallói közül kizárólag kora Árpád-kori (és kelta) kerámiatöredékek kerültek elő, akárcsak a kőerődítés alapozásának földből készült részeiből.

A városfallal párhuzamos törökkori falszakasz

A városfal nyomvonalával párhuzamosan, attól mintegy 9 méternyire nyugatra sikerült megtalálni egy kőből és téglából épült falat. Az újkorban épületalapozásként használták fel, csak alsó része tekinthető régészeti korúnak (vélhetően török korinak)
Felmerült az elővédműként való értelmezés lehetősége, ám ennek ellentmondani látszik, hogy a 17–18. századi felméréseken és városalaprajzokon nem ábrázolnak elővédművet ezen a szakaszon.

Az alapozási szerkezetben feltárt kerámiatöredékek

A feltárás során az erődítés struktúráinak betöltéséből különböző korú kerámialeletek kerültek elő, köztük bronzkori, kelta, római és Árpád-kori töredékek. Utóbbiak jellemzően a fal alapozási szerkezetének gerendái közül, valamint az attól keletre húzódó faszerkezet kazettáiból, zárt rétegsorból származnak.
A töredékek díszítése igen változatos, ennek köszönhetően jó támpontot adnak a keltezéshez.
Összességében elmondhatjuk, hogy mind az erődítés alapozásából, mind az attól keletre húzódó kazettás faszerkezet földtöltéséből előkerült kerámialeleteket a 8–12. század közé lehet keltezni, súlyponttal a 9–11. századra

A régészeti és a természettudományos eredmények összevetése

A keltezés

Az egymástól független két dendrokronológiai vizsgálat a keltezés szempontjából hasonló eredményeket hozott. Grynaeus András az alapozási szerkezet legkésőbbi faanyagait 1045 körülre keltezte, míg Morgós András, Kern Zoltán és Horváth Emil a fák 1049 késő ősze és 1050 tavasza közötti kivágásával számolt. Fontos hangsúlyozni, hogy a két független dendrokronológiai vizsgálat különböző referenciákra támaszkodott, ami megerősíti a – néhány év eltéréssel ugyan –, de egybecsengő abszolút kormeghatározást. Mivel a legkésőbbi, 1049-1050-re keltezhető utolsó évgyűrűvel rendelkező faanyagon kérget vagy kéregmaradványokat is megfigyeltek, ezért a kivágás idejét viszonylag rövid időn belül a beépítésnek is követnie kellett.

Kiválasztott faanyagokon a debreceni ATOMKI-ban AMS technikával végzett radiokarbon kormeghatározás “wiggle matching” technikával végzett kalibrációja alátámasztotta a dendrokronológusok abszolút keltezését, hiszen az utolsó (legkésőbbi) évgyűrű 93%-os valószínűséggel tehető a 998–1057 közötti évekre. Az alapozási szerkezetből gyűjtött kerámiatöredékek pedig – ld. fentebb az ezzel foglalkozó fejezetet – ugyancsak 11. századi keltezést valószínűsítenek.

Összességében megállapíthatjuk, hogy az alapozás faszerkezetének 11. századi keltezéséhez nem férhet kétség. A faévgyűrűs kormeghatározás alapján valószínűnek tűnik, hogy a városfal Jókai utca 14-es, és környező szakasza I. András király uralkodása (1046–1060) alatt épült.

Gerendák a fejedelmek korából? A másodlagos felhasználás kérdése

Egy-egy faanyag másodlagos felhasználására utalhat, ha a csapolások az alapozási szerkezet szempontjából nem funkcionális helyen találhatók. Összesen 14 gerendán és pallón figyeltünk meg csapolásnyomot. Ebből 5 esetben merült fel, hogy a csapolás nem rendelkezett szereppel a szerkezetben. Ezek a faanyagok azonban kevés kivételtől eltekintve a “második periódushoz” tartoznak, tehát a fa kivágásának időpontja igen közel lehetett a védműben történő felhasználás időpontjához, ami ellentmondani látszik a másodlagos felhasználásnak

A szerkezeten belül látszólag funkcióval nem rendelkező csapolások és faanyaguk dendrokronológiai keltezési eredményeinek összevetése során sem tudtunk bizonyosságra jutni a másodlagos felhasználás kérdésében. A későbbiekben talán a két dendrokronológiai laboratórium évgyűrűszélességi adatsorainak összehasonlítása segíthetne az „első periódushoz” tartozó relatív kronológiai eredmények ellentmondásainak feloldásában, és a másodlagos felhasználás kérdésének tisztázásában.

A városfal alapozásának teljes szakaszán szükséges igen nagy faanyag-igény magyarázhatja, hogy a szerkezetbe mindenféle – vegyes korú, különböző méretű és keresztmetszetű – faanyagot felhasználtak, és a faanyag vélhetően nem egy élőhelyről származik, amint arra Grynaeus András dendrokronológiai elemzése rámutatott. A “mindenféle” jelző azonban csak a fák korára és a megmunkáltságra vagy annak hiányára vonatkozik, a fafajokra nem, ugyanis kizárólag tölgyet használtak fel.

Fehérvár korai kőerődítésének jelentősége a Magyar Királyságban és Európában

A kő várfalak és városfalak első építési periódusának kormeghatározása általában nehéz feladat, de általánosságban elmondható, hogy a Magyar Királyság területén – kevés kivételtől eltekintve – a 13. század második felében kezdték őket építeni, a városfalépítések tömegessé pedig csak a 14. században váltak. A Magyar Királyság mintegy 110 erődített településének többségét ennek ellenére nem kőfallal, hanem palánkfallal és sáncárokkal kerítették körbe, vagy csak egy várat építettek ki. A korai kivételek között szokták említeni Fehérvár mellett Esztergom és Veszprém kőből épült várát.

A kutatásban korábban az a feltevés merült fel, hogy már a 10. században, Géza fejedelem idején állhatott Esztergom-Várhegyen kővár. Fehérvárral összevetve különbség azonban, hogy Esztergom kővára 2,8 ha területen a Várhegyet foglalta magában fellegvárként, és a város a váralja településből mellette alakult ki. A várfalból így Esztergomban nem lett, a földrajzi adottságok miatt nem is lehetett városfal, mint Fehérváron. A váralja település, Víziváros falai vélhetően csak a 14. században épültek, a Királyi Város kő városfalairól az első adatok pedig a 13. század végéről származnak.

Veszprémben feltételeznek egy 10–11. századi – eddig azonosítatlan – sáncot, amelyet az írott források alapján legkésőbb a 11. században kőfallal váltottak fel. A veszprémi belső vár 1,1 ha területe a fehérvári belső vár 0,8–1,2 ha területéhez hasonlítható. A veszprémi alsó vár építésére, tehát a Várhegy déli részének erődítésére azonban – noha az erődítések kronológiája nem ismert – vélhetően legkorábban csak a 13. században került sor, szemben Fehérvárral, ahol a szárazulat határain emelt kőfallal a későbbi városfalként funkcionáló “alsóvárat” már a 11. században kiépítették.

A veszprémi és esztergomi 11. századi várak tehát párhuzamba állíthatók a fehérvári kőből épült belső várral, amely a maga 0,8 ha, illetve a bővítésével együtt kb. 1,2 ha (Siklósi Gyula szerint 1,7 ha) méretével a kisebb ispáni várak közé igazodott. A 11. században kőfallal körbevett szárazulat mérete (alsóvár) azonban a Magyar Királyság legnagyobb ispáni várainak méretét is messze meghaladta a maga 17 ha területével. Az alsóvár kiemelkedően nagy alapterülete lehetővé tette a városmag falakon belüli kialakulását.
Fehérvár középkori városmagját övező kőfalat a 11. századi várfallal való azonossága miatt egyúttal a Magyar Királyság legkorábbi új építésű városfalaként értelmezhetjük.

Közép-Európában a 9–10. században zömmel fa-föld konstrukciójú erődítmények épültek. A védművekben a kő építőanyagként való felhasználása a sáncok kazettáiban földdel keverve kitöltőanyagként, vagy a favázas sáncok külső, szárazon rakott falában korlátozódott.

Itáliában és az Alpoktól északra a Nyugat-Római Birodalom megszűnését követően 1000 körül jelentek meg az első olyan kőfalak, amelyek a városias települések teljes területét zárták körbe, így városfalként funkcionáltak a középkor későbbi évszázadaiban. Ezek a “városfalak” rendszerint a korábbi egyes erődítményeket (lakótornyok, várak) váltották fel. A legtöbb kő városfal azonban Európa-szerte a 12–13. században épült.

Nem találtuk azonban párhuzamát sem a Magyar Királyság, sem Európa területéről a fehérvári kőerődítés fentebb ismertetett alapozási szerkezetének, amit az ingoványos területre való építés tett szükségessé.

A 11. század derekára Fehérvárat körülölelő fal építését minden bizonnyal a király rendelte el, tekintettel annak költségességére és arra, hogy a települések köré kőfal emelése a 10–12. században Európa szerte királyi előjog volt. Az építkezést védelmi szempontok mellett a tekintélyes kőfallal járó presztízs is indokolhatta. A presztízs szerepét felértékelte, hogy Szent István király Fehérvárt tette meg székvárosává, és hogy itt haladt el a Szentföldre megnyíló szárazföldi zarándokút.